„Gyáva népnek nincs hazája”

2011. január 21. 

Azt hiszem, sokan ragadtunk a tévé képernyője mellett január 19-én a késő esti órákban, amikor is Magyarország miniszterelnöke az EU parlamentjében alig kéthetes soros elnökként mondta beszédét a magyar nemzet védelmére.

Bizonyára sokan megdöbbenve hallgattuk a magabiztos és felkészült kiállást, s a hazáját szerető miniszterelnököt, aki a magyar nép védelmét Európába kiáltva, pártfogásba vette. Jó volt ezt hallani, hallgatni, s jó volt abban a pillanatban is magyarnak lenni. Nekünk, felvidéki magyaroknak különösen. Mert mi ily magabiztos kiállású és a népét védő vezéralakkal nem találkoztunk idehaza az utolsó húsz évben (sem). Voltak ugyan kitűnőnek (hitt) pártvezetőink, de nyíltan és mindent vállalva nem igen volt vezetőnk, aki szembe mert volna menni a többséggel, s az igazságot kimondani, a velünk igazságtalanul bánó nemzetnek, sajnos nem volt ilyen az elmúlt 20-éves hazai magyar politikánkban. Sem kormányon kívül, sem kormányon belül. Mert nekünk mindig kompromisszumot kellett kötni, mert soha „nem jókor” szóltunk volna Beneš-dekrétumok ügyében, az autonómia vagy a Trianon-téma felvetésében, vagy a mieink szerint sem jókor jött a kettős állampolgárság 2010 júniusában, hogy csak a közelmúlt traumáit emlegessem. S az itt élő jámbor magyar nép (ki még annak hiszi magát, de már nem biztos benne), egyre jobban elhitte, hogy mert „... itt élünk, … és most nem lehet, … és nem jókor, … és nekünk meg kell tanulni e nyelvet, mert elveszünk…” És végül  mégiscsak a Bugár-fajta gondolkozás lett az elfogadható, mert magyar is, meg nem is… (mikor mi a fontos, vagy inkább: hol nyilvánítom ki a mikor-ki-vagyok  mivoltomat), meg annyira már nem magyar, hogy látható formában is vállalja (pl. a névhasználat). És vártuk és vártuk, hogy valaki bíztat, valaki példát mutat, valaki reményt ad, hogy valaki vezeti ezt a népet, és kiáll a szlovák parlamentben, vagy lent és fent: országos, városi és helyi szinten… S közben ott fenn is, és itt lenn is, míg egyesek a hatalomért gyúrták magukat, vagy egymást, a nyáj meg szétszéledt.
S hogy mikor fogunk már összefogni, mi magyarok és nem magyarok?  Túlságosan messzire kerültünk egymástól, mármint a két nemzet! Először is tekintélyt kellett volna szereznünk tudásunkkal, erkölcsi és emberi magatartásunkkal (netán kitartásunkkal), és általuk tekintélyt szerezni a másik nemzet szemében. Mert csak azt lehet legyőzni, aki gyáva! Mi is gyáva magyarok lettünk!
Egyetlen reményünk: ha megerősödik az Anyanemzet - akik megmaradunk -, mi is megerősödünk! Adja Isten, hogy így legyen! Ehhez a visszahonosítás is hozzásegít, bennünket, akik merik, és fontosnak tartják vállalni!

Dániel Erzsébet, Felvidék Ma