„Ez a könyv az európaiak kötelező olvasmánya kellene hogy legyen.” – (Michael Frank, Süddeutsche Zeitung)
Bevezetés
Mi is történt 1990 és 2010 között Magyarországon? Hogyan és miért lett ez az ország, amelyre a hetvenes-nyolcvanas években még mindenki mint a kommunista világ úttörő reformerére, a gazdaság átalakítók követendő példaképére és az apróbb-nagyobb szabadságjogok oázisára tekintett, Közép-Európa beteg embere? Hogyan és miért lett Magyarország a gazdasági élet válsággóca s egyszersmind egy erős jobboldali radikális párt melegágya?
Többekben felmerül a kérdés, hogy vajon a külföld Magyarországról alkotott képének döbbenetes megváltozása nem csak a szeszélyes és felületes média meggondolatlan támadásaira vezethető-e vissza. Nem csak a bel- és külföldi balliberális újságírók fújták-e fel mérhetetlenül – tudatosan vagy tájékozatlanságból – a romák elleni gyilkosságokat, a nyomtatott és az elektronikus sajtó egy részében érzékelhető idegengyűlölő és antiszemita felhangokat, valamint azt, hogy újabban a magyar média egy részében ismét tisztelettel emlegetik egy áldatlan korszak sokat vitatott politikusait és ideológusait?
Vajon mi húzódik meg a Magyarország, illetve Szlovákia, Románia és Szerbia között az ott élő, mintegy két és félmilliónyi magyar kisebbségi jogai miatt fel-fellángoló vitáknak és nézeteltéréseknek a hátterében? Mindig csak szlovák, román vagy szerb nacionalisták robbantják-e ki ezeket a konfliktusokat, avagy joggal aggódik a külföld a magyarországi nacionalisták radikális előretörése miatt is?
A külföldi történészek és elemzők mind a mai napig azt az ellentmondást emelik ki ennek a valamikori nomád népnek a viharos történelméből, hogy itt zseniális egyéni teljesítmények állnak szemben a nemzet egészének újra és újra bekövetkező kudarcaival. A magyar történelmet szinte a 896-ra datált honfoglalás óta az a tudat határozza meg, hogy ez a nép egyedül van a maga egyedi nyelvével és magával hozott sajátosságaival, és azzal a félelmével, hogy kis nemzetként lassú halálra van ítélve. A Magyarok – Kudarcok győztesei című, németül 1999-ben megjelent könyvem előszavában azt írtam: „Talán nem akad még egy nép, amelynek képe az évszázadok folyamán oly sok és egymásnak annyira ellentmondó változaton ment volna át, mint a magyar.” Ezek a klisék ma is jól tükrözik a kozmopolitizmus és a nacionalizmus, a magányérzet és a küldetéstudat, a halálfélelem és az erősebbel való merész szembeszállás közötti kölcsönhatást.
Úgy vélem, az elmúlt két évtized igazolta akkori figyelmeztetésemet, amely szerint a „kudarcok győztesei” számára továbbra is az lesz a tulajdonképpeni sorskérdés, hogy sikerül-e összebékíteni a patriotizmust és a liberalizmust, a nemzeti eszmét és a társadalmi haladás gondolatát. Sorskérdés az is, hogy az Európai Unió keretein belül hogyan járulhat hozzá Magyarország a kisebbségi kérdés európai szintű rendezéséhez – hogyan lehet kivívni maximális egyenrangúságot a határok megváltoztatása nélkül. A Kárpát-medence valamennyi népcsoportjának körében évszázadok óta terjesztett, sokféle ellenségkép és előítélet, monda és legenda a mai napig elfedi és torzítja a valóságot.
Mindez Magyarország határain belül is hatással van a rendszerváltásról folyó szenvedélyes és sajnos egyre jobban elfajuló vitákra. Hogy megérthessük az utóbbi évek politikai és társadalmi összecsapásaiban oly nyilvánvalóan megmutatkozó gyűlölködést, alapos figyelmet kell szentelnünk az egypártrendszer békés kimúlásától a parlamentáris demokráciáig vezető átmenetnek és annak a folyamatnak, ahogyan a központi vezérlésű gazdaság a külföldi tőke jelentős részvételével piacgazdasággá alakult; nem utolsó sorban pedig szemügyre kell vennünk a meghatározó politikusok és pártok szerep-, illetve arculatváltásait.
Az 1956-os magyar forradalom és az azt követő, közel 200 ezer embert érintő menekülési láz óta, az 1989-es rendszerváltás és határnyitás, valamint az Európai Unió pár évvel későbbi bővítése óta Magyarországot egyre szorosabb gazdasági, kulturális és turisztikai kötelékek fűzik Ausztriához. Az osztrák közvélemény-kutatók rokonszenvlistáin, akárcsak a múltban, úgy ma is előkelő helyet foglal el a szomszédos Magyarország. Nagyjából hasonló kép bontakozik ki a Németországban és Svájcban végzett felmérésekből is.
Korábbi, Magyarországról és Kelet-Európáról írt műveimhez hasonlóan, ezt a könyvemet is dokumentumokból, elemzésekből, valamint személyes beszélgetések, találkozások és élmények tapasztalataiból állítottam össze. A londoni Financial Times tudósítójaként, az Osztrák Rádió és Televízió (ORF) Kelet-Európa-szerkesztőségének a vezetőjeként és politikai kommentátorként már a hetvenes-nyolcvanas években is nyomon követhettem – bár akkor minden lépésemet figyelték – az 1989–1990-es rendszerváltáshoz vezető, kanyargós utat. Tekintve, hogy az utóbbi két évtizedben számos alkalommal jártam Magyarországon, és hogy néhány éve lakhelyem is van Budapesten, alkalmam volt megismerkedni a politika, a gazdaság, a tudomány és a különböző médiumok meghatározó személyiségeivel is.
Ebben a könyvemben kísérletet teszek rá, hogy mint olyan ember, aki félévszázados bécsi tartózkodása során osztrákká lett, de magyarnak született, ugyanakkor minden érdekcsoport befolyásától tökéletesen függetlenül szemléli az eseményeket, tabuk és előítéletek nélkül világítsam meg szülőhazám két évtizedének, a rendszerváltás óta eltelt időszaknak a változatos, olykor megdöbbenésre is okot adó történetét.
Bécs, 2010 nyarán
