A rendszerváltás óta eltelt 22 esztendő alatt sokszor hangzott el: passzív nép a magyar, és mindent eltűr a felette uralkodóktól. Igaz, ami igaz, a rendszerváltás nálunk valóban békésen zajlott, mondhatni a kelet-európai államok közül nálunk történt a legkevesebb atrocitás. (A kelet-németeknél a fa
lbontás, a lengyeleknél a Szolidaritás mozgalom elleni harc, a románoknál az 1989-es forradalom mindenesetre „véresebbé” tette az átalakulást.) A békés átmenet után folytatódott a „langyos” közélet, legalábbis a széles tömegek részéről, hiszen elmaradtak a más kelet-európai országokban gyakori „boszorkányüldözések” a régi rendszer besúgói és vezetői ellen, illetve a rendszerváltás után rosszabbul élő tömegek csalódott megmozdulásai az államhatalommal szemben. Nálunk minden nyugodt maradt, és a nép tűrt és tűrt. Pedig 1990 után a széles tömegek életkörülményei, romlásnak indultak, és milliók számára lett nehezebb az anyagi boldogulás. Csupán néhány megvillanás történt, az 1990-es taxis-blokád, és a 2006-os lázongások idején. Ez utóbbi volt a legjelentősebb rendszerváltás utáni megmozdulás, ám itt is sem az általános gazdasági-politikai helyzetromlás, egzisztencia- megélhetés- vagy demokráciaféltés motiválta a tüntetőket, hanem a pártok közti harc, és a miniszterelnök személye elleni közfelháborodás.
Alig két évvel később, 2008 októberében aztán nálunk is „bekopogtatott” az USA –ból kiinduló világválság, és a magyar családok felénél még erősebben érezhető lett az addig is folyamatosan gondot okozó anyagi visszaesés! A válság hatására még többen indultak meg a lejtőn, és 2011 végére már 3,5-4 millió ember került a létminimum alá! (KSH adat) Az általános elszegényedéssel párhuzamosan 2010-től megkezdődött a politikai jogok csökkentése, a demokrácia intézményi rendszerének fokozatos devalválása, az egypárti (és egyszemélyi) hatalom lassú kiépítése. Ám a néptömegek tovább hallgattak. Tüntetők 2010 után sem lepték el a magyar utcákat, csak Pesten és néhány nagyvárosban fordultak elő kisebb megmozdulások. Ezek közül a legjelentősebb 2012 január másodikán zajlott az operaház előtt 100 ezer fő részvételével, ám alig három héttel később – ezt a megmozdulást mintegy „közömbösítve”, vagyis éppen a kormány mellett, sokkal többen vonultak utcára a békemenet nevű tüntetésen!
Úgy tűnik 2012-re kijelenthetővé vált: a magyarok olyan okokból, melyek a modern-kori Európában (és hozzáteszem saját korábbi történelmünkben is) szinte minden esetben tüntetéseket, felkeléseket okoztak – mint például az egzisztenciális, megélhetési problémák, nyomor, illetve demokráciaféltés - nem hajlandóak tüntetni és utcára vonulni, ugyanakkor megmozdulnak akkor, ha korábbi miniszterelnökükről kiderül, hogy saját bevallása szerint (!) hazudik, és utcára vonulnak akkor is, ha azt hiszik egy másik szeretett kormányfőjüket támadás éri a „gonosz” Európai Unió részéről! Apátia, közömbösség, passzivitás, vagy egyszerűen a demokrácia igényének minimális szintje lehet az ok? Nyilván a kérdés szociológusok, pszichológusok, történészek közös kutatási anyaga is lehetne, ám cikkünkben most csak a történelmi vetülettel tudunk foglalkozni! Mindig így volt ez velünk? Mindig mindent eltűrtünk?
A magyar nép 1200 éves történelme során nagyon sokat szenvedett, harcolt és tűrt. Tűrte, hogy rögtön honfoglalása után, Európa ráerőltesse vallását, kultúráját, tűrte az idegen bárók és nagyurak folytonos befolyását, az idegen nyelvek (latin, német) túlsúlyát, és a középkori nagyhatalmak – bajorok, bizánciak, osztrákok - állandó beavatkozásait! Elviselte, hogy előbb a tatárok, majd az újkorban a törökök dúlják fel földjeit, később pedig a Habsburgok igazgassák – négy évszázadon keresztül - kényük-kedvük szerint. Eltűrte az igazságtalan trianoni diktátumot, a vörös és fehérterrort, a Horthy-rendszert, majd a szovjetek elnyomását. A vérzivataros 1200 esztendő alatt viszont mindössze „csak” négy szabadságharcot vívott (Bocskai és Rákóczi-szabadságharc, illetve az 1848/49-es és 1956-os szabadságharc) és alig fél tucat felkelést hajtott végre (pl: Budai Nagy Antal-féle, Dózsa György –féle parasztfelkelések, Wesselényi-féle összeesküvés, kurucmozgalmak… stb)! Hihetetlenül kevés alkalom ez, még akkor is, ha lázadásaink miatt az osztrákok a leginkább rebellis tartományuknak tekintettek bennünket, és akkor is, ha ide vesszük, hogy a magyar nemesség számtalan esetben szervezett engedetlenségi mozgalmakat az elnyomóként jelen lévő osztrák uralom ellen.
De mégis: azért fellázadtunk, ha kellett, tiltakoztunk, ha fenyegetés érte érdekeinket, ha csorbították jogainkat, ha elnyomták nemzetünket. Mi Hunyadi János, Dózsa György, Kossuth Lajos és Nagy Imre népe vagyunk, egy híresen szabadságszerető nemzet, mely nem tűri a rabigát! Vagy most mégis? Mi történt velünk? Hová lett a magyar szívekből a szabadságszeretet és az elnyomás ellen fellobbanó tűz? Rosszul élünk, a többség legalábbis, és a hatalom fogyasztja jogainkat, minden újabb törvényével, minden újabb rendelkezésével. A nép viszont hallgat, csak arra figyel, hogy a külföld ne merészelje bántani identitását, szeretett kormányát. A passzivitás mindenhol jelen van, hiszen nem csak utcára nem vonulunk (a néhány ezres rendszeres tüntető kivételével), de nem szólalunk meg az interneten, a televíziós körkérdéseknél, az újságokban, a helyi eseményeken … sehol. Vajon azért, mert bár általános értelemben rosszabbodik az anyagi helyzetünk és a demokrácia szintje, de saját személyes sorsunk romlása még nem érte el azt a szintet, hogy érdemes legyen kockáztatni lelki nyugalmunkat, komfort érzetünket? Mikor jön el az a pont, amikor a többség azt mondja: most már elég, nem adok oda több jogot, nem tűrök el több munkahely vesztést, és fizetéscsökkenését? Félő, hogy sokak számára, akik – már most az életfeltételeik határán élnek – késő lesz a többség ébredése!
forrás:történelemclub.com
